Víz

Kedves Olvasó!

Mi közöd a vízhez? A vízzel való kapcsolatunk valójában jóval túlmutat azokon a közhelyeken, hogy víz nélkül nincs élet, meg hogy vigyázni kell rá, megbecsülni. Persze, ez mind igaz, és a csapból is az folyik, hogy fogy a víz. De mi most nem riasztó statisztikákat és túlélési stratégiákat vettünk számba, hanem – mint mindig – most is azt próbáltuk megragadni, hogyan gondolkodunk. Ezért fontos kérdés ez: neked mi jut eszedbe a vízről?
Természetesnek vesszük, hogy a nagyvizek partján élők különleges tudással bírnak – ismerik a folyó, a tó, a tenger természetét. Tudják, hogyan kínál életet, hol rejt veszedelmet. Ők maguk is részei a víz uradalmának, vele élnek, tiszteletben tartják a szabályait.
De ugyanilyen természetes bölcsességet hordoz azok tudása is, akik nem bővelkednek vizekben. Ugyanígy az életet megtartó tudás az, hol milyen forrás fakad, hogyan kell kitisztítani a beszennyeződött vizeket. Ugyanígy a természettel való együttműködés számontartani a csermelyek folyását, a felhők járását, a harmat mennyiségét, a kutak természetét, a föld és a növények sajátosságait.
A vízpartokon élők és a nagyvizektől távol lakók tudásában egyaránt az a csodálatos, hogy ez az életük természetes része – a mindennapjaikat átszövő ismeret. Közös. Úgy adják tovább a nagyapák, nagyanyák, ahogy annak idején ők is ajándékba kapták a régi öregektől.
A szilágysági faluban, ahol felnőttem, különféle vizek voltak. Esővizet gyűjtöttünk a ház körüli virágok öntözéséhez és a mosáshoz is – az esővíz lágyabb volt, jobban tisztított tőle a mosószappan, amelyet évente egyszer az udvar végében nagy üstben főztünk, és később jobban habzott benne az illatos mosópor is, amely a rendszerváltozás után a boltokba érkezett. Milyen csodálatosnak tűnt, hogy a tévében látott doboz egyszercsak elérhető volt a valóságban is, és az illatokkal álcázott vegyszertől a kemény kútvízben mosott ruhákat is olyan patyolattisztának gondoltuk, mint a reklámok szárítókötélen lobogó fehér ingeit.
Kezdetben sokan az utcakútról hordták a vizet, aztán egyre többen ásattak kutat a portájukon – micsoda könnyebbség volt: nem kellett cipelni az utcán a vödröket, szóba elegyedni a kapuk előtt ücsörgő öregekkel, rászólni az árokparton csintalankodó gyerekekre. Otthon, a kapun belül le lehetett tudni az itatáshoz, mosáshoz, takarításhoz, főzéshez, tisztálkodáshoz szükséges víz előteremtését.
Már évek óta volt saját kutunk, de a vasárnapi húsleveshez még mindig az utcakútról hordtuk a vizet. Mert attól lesz finom, mert úgy szoktuk, mert abban másképp fő – ilyen válaszokat kaptam, ha az okát firtattam. Ugyanígy rendje volt annak, melyik vizet mire használjuk. Az alsó utca végében, az óvoda szomszédságában az egyik portán volt egy kis kerekes kút, onnan hordta az egész falu a „paszulyvizet”. Mert azt tartották, abban gyorsabban megpuhul a bab, és az étel íze is más lesz. Heti kétszer, amikor „paszulynap” volt, azaz babot főztek, a falu másik végéből is eljártak ide vedrekkel, korsókkal az emberek – ilyenkor szóba elegyedtek egymással azok is, akik ritkábban találkoztak.
Fürdéshez, hajmosáshoz viszont a székkútról hordtuk a vizet – az óvoda udvara és a parókia közötti források köré két cementgyűrűt állítottak, azokba gyűlt a síkos, zöldes, kénes víz. Abból csuprokkal hordókba mertük, és vasból összehegesztett, kis kéziszekereken húztuk haza a vizet a falu legtávolabbi utcáiba is. Amikor a tévéképernyőkön először felbukkantak a provitaminos samponokat ajánlgató mosolygós hölgyek ragyogó hajzuhataggal, a falubeli öregasszonyok csak legyintettek, hiszen tudták, hogy valójában a jó víztől és a jó élettől lesz fényes a haj.
Gyerekkoromban elképzelni sem tudtam, hogy a világ többi részén nem kénes vízben mosnak hajat és nem paszulyvízben főznek. Undorodva vettük tudomásul, hogy a városiak klóros vizet isznak, míg mi a mezőn is tudtuk, hol van jó forrás. Aztán megtanultuk, mennyire kényelmes, ha ki sem kell lépni a házból, és bármennyi víz folyik a csapból – még ha klóros is, de azonnal ott van, nem kell cipekedni. És ma már azt is tudjuk, számtalan kozmetikai termék, vitaminkapszula és gyógyszer van arra, hogy visszaadja a hajunk és a szemünk fényét.
Nem évszázadok alatt tűnt el az a régi világ, csupán pár esztendő elég volt hozzá.
Ne menj oda, beléhúz a béka! – riogattak gyerekkoromban, ha a kútba néztem. Ezért úgy képzeltem, a vizek mélyén nyálkás, erős lények laknak. Gyakran gondoltam borzadozva a bibliai Jónásra. Milyen sötétség lehet, milyen magány egy tengermélyi állat gyomrában! A cethal az én képzeletemben rokona volt a templomkazettákról és népmesékből ismert hétfejű sárkánynak, aki csupán eszköze a végzet beteljesülésének.
Valójában félek a nagyvizektől. Nem arra gondolok, hogy a mélyben meg lehet halni, hanem arra, hogy én meghalok. Ezzel a bizonyossággal nézek szembe minden mélység fölött.
Emlékszem, ezt a borzongást éreztem, amikor először olvastam Ady A nagy cethalhoz című versét. Később láttam, sokan próbálták tetten érni, honnan szedhette az álmatlan, szörnyű éjszakákkal viaskodó költő ezt a döbbenetes megszólítást: „Óh, Istenünk, borzasztó Cethal”. Mások népi hiedelmeket, népdalok szóképeit, távoli mítoszok tudását vélik e kép mögött. Nekem rögtön a templomkazetták jutottak eszembe – a szülőfalum közelében van Szilágylompért, a falu, ahol Ady nagyszülei éltek, és amelyet a költő „másik hazám”-ként említ. Az ottani református templom mennyezetén három kazetta is megörökíti Jónást, egyiken épp elnyeli őt a hatalmas cethal. Nem tudom, hogy Ady Isten-képe összefügg-e ezzel az ábrázolással, csak azt tudom, hogy pontosan idézi fel bennem ez a vers azt a felismerést, ami gyerekként egy templom hűvösében ért, hogy ha Isten kiválasztott egy feladatra, akkor az elől nem lehet kitérni, ahogy Jónásnak sem sikerült.
És neked mi közöd a vízhez?

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő

Ady Endre
A nagy cethalhoz

Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad.

Csuszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szivet adok néked.

Sok félelmemet vedd el értük,
Melyek velőimbe befújnak.
Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyén,
Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.

Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon,
Hogy a szivem ne verje mellem,
Hogy néha rámszálljon az álom.

Vagy dobj le egyszer s mindörökre
Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindig.
Nem birom s holt csillagaid már
Nyúgodt fényük arcomra hintik.