Vándorlás

Kedves Olvasók!

Egy-egy jó ügynek olykor az árt a legtöbbet, ha valamely politikai csoportosulás a zászlajára tűzi, hiszen utána sokan hajlamosak ezeket a törekvéseket pusztán propagandisztikus felületként értelmezni. Manapság besétálhatunk ilyen zsákutcákba akkor is, ha környezetvédelemről beszélünk, vagy ha a ki- és bevándorlásról esik szó.

Hajlamosak vagyunk ezeket új keletű hívószavaknak tekinteni, holott évszázadokban mérhetjük azt is, amióta a sajtóban jelen vannak ezek a témák. Számtalan példát hozhatnék, de terjedelmi okokból most csupán egy írásra hívnám fel a figyelmet: Marc Ferencz kertész, a magyar államvasutak ültetvényeinek egykori felügyelője 1876 májusában, a Természettudományi Közlönyben publikált egy remek összefoglalót A növények vándorlása címmel. Számos példát sorol, olyan kultúrtörténeti érdekességeket is, miszerint „az úti füvet, mely nevéhez oly nagyon illőleg úton, útfélen terem, az északamerikai veres indiánok a fehér emberek lábnyomának nevezik. A gyomok serege az európaiakat nyomról nyomra követi mindenütt”. Számba veszi a veszteségeket: azt, hogy veszélyben van a kaliforniai óriás fenyő, hogy Libanon híres cédrusaiból csak pár satnya példány maradt, hogy az Ótestamentum szerint Perzsia „erdőkkel és termékenyítő folyamokkal bővelkedett, most pedig legnagyobb részt kopár, szomorú sivatag”, vagy a XVI. századig erdőkkel borított Szent Ilona szigetét hogy tették kopárrá az európai bevándorlók. A svéd botanikus Elias Magnus Fries megállapítását idézi, melyet „az átalakító emberi kézről komolyan és leverően, de fájdalom, igen találóan mond: »Széles, letarolt föld-szalag követi lassanként a művelődés lépteit.«” Marc Ferencz mégis bizakodó – hiszen semmit sem sejthet még arról a pusztításról, melyet az elkövetkező század hoz, 1876-ban talán még elképzelni sem lehetett, mit jelent két világháború, mit jelent a természet olyan fokú kizsákmányolása, mint amilyenre a technikai fejlődés ürügyén és érdekében vetemedett az ember. „De látjuk azt is, hogy nemes néptörzsek vagy igazán művelt emberek kezdik intő szózatukat hangoztatni, kezdenek kicsinyben hozzá fogni a második óriási munkához: a természetet régi teljességébe és erejébe visszahelyeztetni, de úgy, hogy az új sokkal magasabb rangú legyen a vadonnál, hogy jobban alá legyen rendelve az ember czélszerűségi törvényeinek, oly tervek szerint rendezve, melyek az emberiség fejlődése történetét utánozva készültek – írja Marc Ferencz. – […] Egykoron sikerülni fog és kell, hogy sikerüljön az embernek vezető és gondozó befolyásának hatalmával a természetet fölszabadítani a zsarnoki rabszolgaság alól, melybe még most süllyedve van, s a melyben csak szakadatlan küzdelem árán képes a folyton ellenszegülőt megtartani. A távol jövő homályában, a béke és a szépség birodalmát látjuk eljövendettnek a földre és a természetbe; de addig még soká kell az embernek a természet iskolájába járnia, s mindenekelőtt önmagát kell fölszabadítania az önzés bilincsei alól.”

Mit mondhatunk erre most, 2021-ben? A tudósok ma is ezt sürgetik, előrejelzéseik nyomán nem nehéz olyan jövőt vizionálni, melyben talán véráldozatok árán juthatunk csak ivóvízhez, és a háborúk mellett ez lesz a vándorlás fő oka. Ebben a lapszámban mégsem a migrációról akarunk szólni, hanem az emberről, a túlélés módozatairól, megmutatni azt, milyen múlton alapul az a törékeny béke, amelyben itt most élnünk adatott és cselekednünk lehet. Az emberi történetek által az útnak indulók igazságát keressük, és ezzel egyidőben az itthon maradókét is. Az úton levés tapasztalata túlmutat az utazások élményein vagy épp megpróbáltatásain. A vándorlás állapotának más-más keretet szab a történelem, a kalandvágy, a fenyegetettség vagy a tudományos érdeklődés.

Olyan írókat kérdezhettünk, akik 1956-ban világgá mentek. Olyan írót, akinek most van szüksége arra, hogy idegen lehessen egy távoli szigeten. Találkozhattunk olyanokkal, akik közvetítők – más népek zenéjét, meséit, álomképeit hozzák elénk, vagy épp a saját kultúránk gazdagságát nyújtják át nekünk. Beszélgethettünk kutatókkal – olyanokkal, akik a múltról tudnak sokat vagy épp a szórványmagyarság jelenéről, és olyannal is, aki a jövőt befolyásoló folyamatok irányait vázolta fel. És ezek mellett ott vannak a versek, novellák, festmények igazságai is. Sajátos tabló ez a vándorlásról, sajátos történetek ezek kötődésről és elengedésről, otthonkeresésről és hazatapasztalatról, a keresés folytonosságáról és talán a reményről is.

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő