Kedves Olvasók!
„És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” – ismerjük jól a Károli Gáspár nyelvén megszólaló teremtéstörténetet. Irodalmi berkekben szokás számontartani a legsikerültebb kezdőmondatokat – az írók sokszor már-már mágikus erőt is tulajdonítanak a jól megválasztott nyitánynak, és bevallom, magam is osztozom a lelkesedésükben. „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett” – gondoljanak csak bele, milyen borzongatóan szép és szövevényes történet kezdődik el ezzel a pár sorral!
A tudomány a mai napig nem tudott egyértelmű választ adni arra, mi különbözteti meg az embert az állatoktól, melyik az a képesség, amely kiemelte őt a többi élőlény közül. A nevetés, a gondolkodás, az emlékezés, a kommunikáció – vetődik fel olykor, majd sorra bebizonyosodik, hogy valamilyen szinten mindez más élőlényekre is igaz lehet. Pedig a magyarázat talán már évezredek óta itt van előttünk a teremtéstörténetben. Talán épp ettől más az Isten képére teremtett ember: ott van benne is a törekvés, hogy a maga képére formáljon valamit a világban. Ugyanakkor az emberben ott van az a képesség is, hogy felismeri magát, az érzéseit és létbe vetett törékenységét a természet változásaiban, lényeiben – lelkében jelképpé növekszik a kő, a föld, a fa, a tűz, a víz, hatalmassá válhat és túlmutathat önmagán minden véges és esendő.
Ezt az Istentől kapott képességet sokan már nem használják nap mint nap – a világ elidegenedése, az egymástól való eltávolodás bizony ebből ered. Nem is olyan régen a teremtés, az alkotás a hétköznapi ember mindennapjait is áthatotta – ott volt ez a szőttesek mintáiban, a varrás gondos öltéseiben, a faragás hetyke indáiban, a népdalok búsongó, mulató szólamaiban, de a virágoskert üdeségében, a veteményes gondos kialakításában, a szénaboglyák domborulatában is. A városi loholásban csak az elfáradás igazi – nem véletlen, hogy egyre többekben ébred fel az igény, hogy elsajátítsanak valamilyen kézműves technikát, megtapasztalhassák az alkotás lélekemelő szabadságélményét.
Felismerni az ember teremtettségét légies tüneményekben és a világ számtalan csodájában – ezt a képességet főként a gyerekek és az alkotók őrzik tisztán. A Teremtett világ téma ürügyén ezért mutatunk be különleges művészeket, hiszen ők a Teremtő rokonai. Őt dicséri a konok elszántság, amikor négyezer darab rajzot készítenek egy alig több mint két és félperces filmhez. Őt követik, amikor fényképeken örökítik meg az ember jelenvalóságát, a mulandóság vagy a magány gyönyörű magaslatait. Az Ő útjait kutatják, amikor vésőikkel andezitből emberarcot bontanak ki, amikor gipszbe mártózva a megragadhatóság gyötrelmeit teszik érzékelhetővé. Őt szolgálják az énekmondók, a balladás mélyekből feltörő archaikus képek közvetítői, az Ő adománya a sziporkázó személyiség, a gazdagság, amely selyembe oltja az ősi és az új találkozását.
„A dolgok, a teremtett világ minden dolga egyedül a nyitott kézben szelídül meg, egyedül a nyitott tenyérnek adja oda magát” – mutat rá Pilinszky János Az önzetlenség csatája című írásában. Ezzel a gondolattal nyújtjuk át Önöknek a Magyar Kultúra új lapszámát.
Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő