Kedves Olvasók!
Gyerekkoromban szerettem temetésre járni, a gyászhintó után lépdelő tömegben elvegyülni, a falu utcáin végigvonulva harangszó kíséretében kiérni a temetőbe. Akkoriban – harminc éve – a Szilágyságban még nem volt ilyen steril a halál: otthon, párnák közt is át lehetett esni rajta, a tisztaszobában volt a ravatal, az udvaron zajlott az istentisztelet, a halottasháztól indultak a gyászolók ki a temetőbe, és onnan ugyanoda tértek vissza a torra. A temetőben megnézhettem egész közelről a sírgödröt, amelynek az oldalát virágokkal díszítették, az nagyon tetszett. Göröngyöt is dobhattam bele, hogy majd ne álmodjak a halottal. A rituálé elbűvölt az énekléssel, imádkozással együtt – egyedül az a hang töltött el borzongással, amikor a föld a padmalydeszkákra zúdul.
De előtte-utána jó volt fülelni, miről beszélnek a felnőttek – általában arról is suttogtak, hogy akinek a temetésére jöttünk, beteg volt vagy sem, kik voltak ott vele, mit mondott, mit álmodott aznap, amikor meghalt. Ez teljesen lenyűgözött, hogy a halál után milyen jelentőségteljessé válnak egyszerű gesztusok, egyszerű mondatok. Úgy tűnt, mintha azért volnának ilyenkor az ember körül a többiek, hogy feljegyezzék ezeket.
Amikor öregmama – dédnagymamámat hívtuk így – 91 évesen nagybeteg lett, én hatéves voltam. Karácsonykor verset mondtam az ágyánál, és rögtön utána megkérdeztem: „Igaz, hogy most meg fogsz halni?” Hiszen hallottam, hogy a felnőttek arról beszéltek korábban, melyik ruhába fogják majd felöltöztetni. De mielőtt válaszolhatott volna, a jelenlévők kipenderítettek a szobájából, és meg is szidtak. Akkor azt értettem meg, hogy a haldoklóval nem beszélhetek a halálról. Mert az nem szokás. Mert tapintatlanság. Pedig biztos voltam abban, hogy öregmama elmondott volna mindent, amit tud, ha engedik, hogy tovább kérdezzem. Ez sokszor eszembe jutott, miközben ezt a lapszámot szerkesztettük.
Rengeteg tennivalónk van – ezzel szembesülünk akkor is, ha a nemzeti sírkertben vagy akár egy kisállattemetőben járunk, ha a hospice mozgalom és a tanatológia hazai úttörőjére emlékezünk, ha az örökérvényűt sejtjük meg egy szobrász műtermében, ha különleges embereket kérdezünk arról, hogy mit gondoltak gyerekkorukban a halálról. Az élőket faggatva a véges tudás szilánkjait igyekeztünk összegyűjteni, gyászról, veszteségről, az emlékezés útjairól esett szó, de gyakran elhangzott, mennyire nehéz vagy épp lehetetlen elmondani, mit érez az ember szemközt a halál valamelyik arcával. Mennyi elfojtás, mennyi sűrű titok nehezedik ránk a legegyszerűbb kérdések esetén is!
2017 márciusában egy olasz társulat újcirkuszi előadása kapcsán éreztem hasonló szembesülést. A Compagnia Finzi Pasca Per te (Neked) című előadásával a rendező a kedvesének, alkotótársának, a súlyos betegségben elhunyt Julie Hamelinnek állított emléket. Ebben van egy jelenet, amelyben két lány arról beszélget, miért van az olasz nyelvben olyan sok szó a tésztára. Mert minden tészta más és más – feleli az egyik, majd hosszan sorolja, hány fajtát ismer. A másik lány azonban újabb kérdéseket tesz fel: van-e szó arra, ha valakinek meghalnak a szülei? Árva. Van arra szó, ha valakinek meghal a hitvese? Özvegy. És arra, ha meghal a gyereke? Arra nincs. Ha a testvére? Arrasincs. Ha a barátja? Arra sincs. Ha a kutyája? Arra sincs. Ha a gyerekkori szerelme? Arra sincs. És hosszan folytatta a kérdezést, a néző meg csendben belátta, nem csak az olasz nyelv hagyja cserben a gyászolókat. Nekünk sincsenek szavaink. Akik neveket adtak a világ dolgainak, itt megtorpantak, és nem merészkedtek tovább.
A halál témája kapcsán mindenki érintett – ha van ennek a lapszámnak tanulsága, ez az egyik –, erről bizonyosodhattunk meg, miközben olyan ember is megtisztelt minket a bizalmával, aki elveszítette a gyerekét, felgyógyult egy halálos kórból, szembesült az apja halálával vagy a gyermekkor határán szörnyűségek szemtanújává vált. Ha van biztatás, akkor az a derű, amellyel a búcsúzás szép pillanataiba kaphattunk betekintést, felismerve, mekkora kiváltság, ha végigkísérhetünk valakit az úton.
Dsida Jenő két versét – mint széljegyzetet – így együtt ajánlom ehhez a lapszámhoz. Az elsőt 22 éves korában írta, a másikat 31 évesen, a halála évében.
Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő
Dsida Jenő
Legyetek őszinték
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen –
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
1929
Már majdnem elfeledted
Mért jut mind gyakrabban eszedbe?
Épp orvosságodat veszed be,
vagy sietsz az utcán a ködben,
amikor a lényedbe döbben.
Ujjad közt serceg az írótoll,
vagy a sötétben sugdosódol,
vagy nézed a havat a fákon,
vagy elmulatsz víg adomákon,
vagy sodródsz vágytalanul éppen
a munka forró ütemében,
amikor a füledbe borzad
egy furcsa hang, egy furcsa szózat,
egy kút mélyéből folyton hallik,
mint csendes fogfájás, nyilallik.
Valamin minden terved megdől,
valami kiment az eszedből,
elillant mint a könnyű légeny,
hogy lehetsz ilyen feledékeny.
Tudod, hogy éjszakai álmod
előtt ezt még meg kell csinálnod.
Parancs ez, tessék, vagy ne tessék,
meg kell tenni, mert kötelesség,
nem fogod tudni elkerülni,
nem tudsz előle menekülni,
pedig már majdnem elfeledted:
– Senki sem halhat meg helyetted.
1938
