Kedves Olvasó!
Manapság, ha a médiában a családról esik szó, talán a gyerekneveléssel kapcsolatos témák a leggyakoribbak, rögtön utána az egyenjogúság és a szerelem szabadságának eszméi következnek. Lassan a pikáns témák közé sorolódik a család. Sokszor válságok, tragédiák kapcsán mutatkozik meg a közösség rendjének bomlása, és jóval ritkábban láthatunk működő családokat, olyanokat, amelyek a problémáik ellenére erős szeretetkapcsolatban tudnak maradni. Ez utóbbi talán nem „nagy sztori”.
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz” – mutatott rá Lev Tolsztoj, mi pedig megkíséreltük láthatóvá tenni, miből fakad ez a hasonlóság. Nem feddhetetlen embereket és nem szétbomolhatatlan kötelékeket láttunk, hanem olyan szülőket, gyerekeket, testvéreket, akik a teremtést szolgálják. Keresik, mi jót tudnak hozzáadni a világhoz, legyen az műalkotás, tudományos kutatás, közösségépítés vagy akár családi recept alapján készült bodzaszörp – hiszen a jónak számtalan megnyilvánulási formája van.
Ezek mellett fontosnak tartjuk, hogy beszéljünk végre azokról a megpróbáltatásokról is, melyek ugyan sokakat érintenek, még sincsenek hangsúlyosan jelen a közbeszédben. Ilyenek azok az élethelyzetek, melyek abból is adódhatnak, hogy sok fiatal manapság a szülői háztól több száz kilométerre teremt magának új otthont – olykor egy másik országban, olykor egy másik kontinensen. A szülők pedig magukra maradnak – a koronavírus miatti elszigetelődés felszínre hozta, mi módon áltatjuk magunkat azzal, hogy ma már folyamatosan jelen vagyunk egymás életében, telefonon, videóhívásokban beavatjuk a nagyszülőket az unokák mindennapjaiba. Csakhogy most megérthettük azt is, hogy videóhívásban nem lehet lázat csillapítani, online nem tudunk egy tányér levest vinni a beteg édesanyánk ágyához.
Hibát követtünk el, amikor szétfutottunk a világba belakni azt? Nem biztos, és nem is célunk a bűnbakkeresés. De fontos tudatosítani magunkban, mi a felelősségünk ezekben az élethelyzetekben, mik a lehetőségeink, milyen példát állítunk a gyerekeink elé.
„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked” – olvashatjuk a tízparancsolat Károli Gáspár-féle fordításában. Sokáig nem értettem, miért kell törvényben előírni ezt az érzést, és hogy függ ez össze a hosszú élettel. Azt hittem, az intés ebben csupán annyi, hogy legyünk tiszteletre méltók. Manapság viszont aggodalommal figyelem, hogy amíg a családok élete és napi rutinja sok esetben szinte teljesen alárendelődik a kisgyerek igényeinek, addig mennyire háttérbe szorult az idősek tisztelete, mennyire mellőzik őket. Pár generációval ezelőtt a családban az öregek jelenléte fontos volt, feladataik voltak, a tudásukat hasznosították, és elképzelhetetlen volt, hogy eltávolítsák őket a családból, vagy egyedül hagyják őket. Épp amennyire bizakodóvá tesz az egyre általánosabbá váló elv, hogy tiszteljük a gyerekeinket, annyira megrémiszt a magányos öregeket látva, hogy mi felé sodródunk. A kultúránk, az életünk folytonossága a nekünk adott földön – több ezer éve figyelmeztettek erre – szorosan összefügg azzal, hogyan tudunk jelen lenni a szüleink, nagyszüleink életében.
A mai társadalomnak óriási felelőssége van abban, hogyan áll a gyereket nevelők, időseket gondozók mellett, engedi-e, hogy a családról szóló közbeszédből kimaradjon, mi módon segíthetünk azoknak, akik a létfenntartásért folyó robotolásukban, kisgyerekek és kamaszok dackorszakának kordában tartása közepette, olykor bankkölcsönök terhével a vállukon, idős hozzátartozóikat segítik. Legyen ez téma a munkahelyeken a munkáltatók értekezletein, legyen téma a szülői csoportokban, baráti beszélgetéseken – vegyük észre ezeket az embertársainkat!
Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő