Áldozat

Olyan korba értünk, amelyben az áldozat szó lassan súlytalanná válik. Van, aki erre építi az identitását, a traumafeldolgozás sokak számára életprogram, és többen élik meg azt, hogy a megmásíthatatlan tények áldozattá teszik őket. Manapság pszichológushoz járni olyan természetes része az egészségmegőrzésnek, mint a fogorvos felkeresése. Ez jó hír lehetne, ha a hétköznapi tapasztalataink is visszaigazolnák, hogy az emberek egyre nagyobb önismerettel bírnak, az önreflexió az életük természetes része, és egyre magabiztosabban tudnak kapcsolatokat építeni, egyre kikezdhetetlenebb bizalommal tekintenek egymásra és a jövőre. De lássuk be, ez nincs így. Ennyire magányos talán még sosem volt az ember, mint manapság. A kiszolgáltatottság és a szorongás újabb támadásait nem képes kordában tartani a pszichológusok hada. Itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem kételkedünk a pszichológusok tudásában és rátermettségében, lapunk hasábjain is rendszeresen mutatunk be hiteles szakembereket, egyszerűen csak nem tagadjuk a tényszerűségét annak, hogy egyre többen sodródunk bele olyan lélekölő életformákba, hogy lassan mindenki mellé felkészült segítőt kellene rendelni, hogy egészséges maradhasson. Vagy társat.

A társsá válás – szándékosan nem a társra találásról beszélek – egyik feltétele az áldozathozatal képessége. Ez nem egyenlő a zsákmánnyá alacsonyító önfeladással, nem szolgalelkűség, hanem cselekvő erő, teremtő akarat.

„Az aszkézisben a hangsúly nem is annyira a lemondáson van, mint inkább azon, hogy minek az érdekében mondunk le. Két dolog ugyanis elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet. Tehát a valóban kreatív élet” – írja Pilinszky János a Modern aszkézis című írásában. Ugyanitt jegyzi meg: „A szeretet – a kreatív élet legmagasabb rendű formája – viszont tettben és lélekben kíván tőlünk lemondást, hiszen el se képzelhető az önzetlenség erényének gyakorlása nélkül. Aki szeret, szükségszerűen lemond legfőbb tulajdonáról, önmagáról.” Botrányos állítás ez? Csak annyira, mint Szabó Lőrinc sorai:

„Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

minden egyéb;

én többet kérek: azt, hogy a

sorsomnak alkatrésze légy.

[…]

Mutasd meg a teljes alázat

és áldozat

örömét és hogy a világnak

kedvemért ellentéte vagy.”

Vannak versek, amelyek sokba kerülnek. Még úgy is, hogy mára már az ember megbékélt azzal a gondolattal, hogy mindennek ára van. Egy-egy igazi versért az egész életükkel fizetnek egyesek. Vagy merné bárki azt állítani, hogy azt a költő ajándékba kapja? Emögött a vers mögött két nő élete is ott húzódik – a feleségé és a szeretőé. Nem rivalizálnak egymással, ha van versengés köztük, talán csak a halál kegyeiért. A szerető lesz az első, a bevégzett öngyilkossága nyomán az irodalmunk legmegrázóbb szerelmes versciklusa szakad ki a költőből. A feleség – aki később mindkettejüket gyászolja – még arra is figyel, hogy férje halála után megóvjon egy újabb nőt, egy másik asszonyt és a családját azzal, hogy évtizedekre zárolja a költő hagyatékának azt a részét, amely felfedhetné az új, utolsó szerelem kilétét. Áldozat ez? Vagy csak tapintat? Irgalom? Szabad akarat?

Hányan értik meg őket azok közül, akik kicsinyes gyávaságukat vagy sunyi kis bűneiket takargatva a langyos megalkuvásokkal körbebástyázott élet kizárólagos nagyszerűségét hirdetik?

Pilinszky Könyörgés a csalókért című írása pontosan összegzi, mi a különbség bűnös és bűnös között: „Mély részvétet érzek a hamiskártyások iránt, azokkal szemben, akik sose tudtak szembesülni önmagukkal és tetteikkel. Mivel hozzájuk mérten akár egy gyilkos is, aki fölmérte és megszenvedte tettét: bárány és győztes áldozat. […] A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék. De a bűnös, aki még bűnét is kis óvatosan követi el, miben remélhet? Az élet szenvedéseit talán megússza, de megfosztja magát annak minden tiszta szenzációjától. Mi, bukottak, legalább tüdőre szívhatjuk halálunkat, de ő? Mi szennyesek vagyunk. Ő maszatos. Egyszóval: lompos. Mit kívánhatnék neki? Hogy legyen forró. Vagy legyen hideg. De ő hozzászokott a langyossághoz.”

A költők igazsága gyakran kegyetlen. Épp ezért tudnak szembesíteni kényelmetlen kérdésekkel: Te tényleg vágysz arra, hogy áldozatot hozz? Mit tennél meg azért, akit szeretsz?

Más fenyegetés, ha úgy kell áldozatot hoznunk, hogy nem dobhatjuk oda saját magunkat. Mennyivel kínzóbb olykor mást feláldozni. Az emberben munkáló életösztönt gyakran magától értetődően írja felül a szeretet. Mit tennél meg, hogy megmentsd a gyerekedet? Bármit – mondanánk sokan akkor is, amikor semmit sem tehetünk. Hányan kénytelenek tehetetlenül végignézni, hogy elragadja a gyereküket a magányt növesztő világ, egy kegyetlen kór vagy a gyilkos háborúk! Ez a fájdalom szövi át a kultúránk legmélyebb szöveteit – a mitológiák, a népmesék és a keresztény üdvtörténet hordozza a feláldozott gyermek képében a szerető anyák és apák legnagyobb félelmeit. Innen nézve rettenetes Ábrahám és Izsák menetelése Morija hegyére. Innen nézve döbbenetes az apa elszántsága, hogy Isten kérésének eleget téve feláldozza a fiát, és szívfacsaró, ahogy a fiú érteni próbálja, mi vár rájuk e hallgatag menetelés végén. „Amint így ketten együtt mentek, azt mondta Izsák az apjának, Ábrahámnak: »Apám!« Ő válaszolt: »Igen, fiam!« »Íme, – mondta a fiú – itt a tűz meg a fa, de hol van a bárány az áldozathoz?« Ábrahám azt felelte: »Fiam, Isten majd gondoskodik magának bárányról az áldozathoz!«” – mai szemmel nézve abszurd ez a hit, kegyetlen és veszélyes. Eszközt vinni az öléshez, közel engedni a halál képeit, a szeretett fiú halandóságának tényét – ennél gyötrőbb készülődés talán nem is lehet. Értelmetlen szenvedés, amit átél? Vagy csak így tapasztalhatja meg a gondviselés szabadítását? Így nyer bizonyosságot Isten jóságáról, hogy megismeri az irgalmát?

Az áldozathozatalban mindig van valami irracionális. Valami látszólag logikátlan. Valami abszurd. Valami fölöslegesnek és indokolatlannak tűnő. A lelkiismeretes, kemény munkát is tarthatjuk áldozatosnak, de valójában ez sokszor nem más, mint következetes igényesség, célirányos önmegvalósítás vagy becsvágy. Az önzetlen szeretést is tarthatnánk áldozatnak, ha nem tudnánk, mekkora kegyelmi adomány a szeretni tudás.

Az áldozathozatal lényege nem a szenvedés, hanem a felajánlás. A felismerés, hogy adhatok valamit.

Szeretettel,

Bonczidai Éva

főszerkesztő